HOGYAN KEZDŐDÖTT A KÖDÖK MENEKÜLÉSE?

   A csillagászok azt tanítják, hogy minden, ami csak létezik – tejútrendszerek, ködök, csillagok –, állandóan távolodik, menekül egymástól, és e szüntelen távolodás következtében a Világmindenség évmilliárdok óta egyre tágul.
   Sokan csodálkoznak ezen az általános menekülésen, és ha gondolatban visszatekintenek, arra a véleményre jutnak, hogy hajdanában, nagyon régen, az egész kozmosz egyetlen pontba tömörült, egyetlen csillagcsöppecske volt, aztán érthetetlen okból felrobbant, s ez a robbanás máig is tart.
   Miután ezt kiokoskodták, persze furdalja az oldalukat a kíváncsiság, mi lehetett a robbanás előtt, de nem tudnak rájönni. Pedig egyszerű a dolog, és mindjárt el is beszéljük.
   Az előző Világmindenségben élt két tervezőmérnök, a kozmogónia páratlan mesterei. Nem volt olyan csodamű, amit ők meg ne tudtak volna építeni. Persze ahhoz, hogy valamit építeni lehessen, előszőr meg kell tervezni, a tervet pedig ki kell gondolni, mert különben honnan vennék? Így hát a két mérnök, Mikromill és Gigacián, folyvást azon töprengett, honnan tudhatnák meg, mi mindent lehetne még építeni azokon a esodaműveken kívül, amik eszükbe jutnak.
  – Mindent meg tudok csinálni, ami eszembe jut – kesergett Mikromill – de nem minden jut eszembe. Ez korlátoz mindkettőnket: nem tudunk mindent elgondolni, ami elgondolható, pedig talán valami mást lenne érdemesebb megcsinálni, nem azt, ami eszünkbe jut! Mit szólsz ehhez?
  – Kétségkívül igazad van – felelte Gigacián –, de látsz-e megoldást?
   Bármit csinálunk is, anyagból csináljuk – elmélkedett tovább Mikromill –, tehát az anyagban rejlik minden lehetőség. Ha házat gondolunk ki, házat építünk; ha palotát, akkor palotát; ha gondolkodó csillagot képzelünk el, azt is meg tudjuk csinálni. De az anyagban több lehetőség van, mint a mi fejünkben; tehát szájat kellene adni az anyagnak, hogy maga mondja meg, mit lehet még csinálni belőle!
  – Szájra csakugyan szükség van – helyeselt Gigacián –, de ez nem elég, mert a száj csak azt mondja, amit az elme kigondolt. Ezért nemcsak szájat kell az anyagnak adnunk, hanem gondolkodásra kell bírnunk, s akkor biztosan minden titkát feltárja előttünk!
  – Igazad van! – szólt Mikromill. – Ez a munka megéri a fáradságot. Így képzelem: mivel minden, ami létezik; energia, tehát energiából kell gondolkodást építenünk, a legkisebb adaggal, vagyis a kvantummal kezdve; a gondolkodáskvantumot pedig atomokból épített minél kisebb kalitkába kell zárni. Atommérnöki feladat ez: fő a miniatürizálás! Ha majd százmillió lángelme könnyen elfér a zsebemben, akkor elértük célunkat: ezek a lángelmék egyre többen lesznek, és bármelyik marék gondolkodó homok megmondja, akárcsak egy számtalan személyből álló tanács, hogy mit csináljunk és hogyan!
  – Nem, nem így kell eljárni! – vitázott Gigacián. Ellenkezőleg, hiszen minden, ami létezik, tömeg. A Világmindenség egész tömegéből kell tehát egyetlen agyat építeni, gondolkodástól izzó gigászi agyat; ha ezt vallatóra fogom, a teremtés minden titkát elárulja nekem. Erre csak ő képes. A te zseniális porod haszontalan szemét, mert ha minden gondolkodó parány másvalamit fog mondani, sohasem igazodsz ki rajtuk, és tudásod nem gazdagodik!
   Érvről érvre, szóról szóra, a két mérnök csúnyán összekapott, és már említés sem történt arról, hogy közösen lássanak hozzá a feladathoz. Elváltak hát, egymás módszerét csepülve, és mindegyik a maga módján kezdte a munkát: Mikromill nekiállt kvantumokra vadászgatni, atomkalitkába zárta őket, s mivel legszorosabban a kristályokban voltak; gyémántokat, kalcedonokat és rubinokat fogott gondolkodásra. A rubinok voltak a legtanulékonyabbak, annyi okosságot töltött beléjük, hogy csak úgy sziporkáztak. Voltak mindenféle egyéb értelmes drágakövei is, bölcsen zöldellő smaragdok, gyors eszű sárga topázok, de mégiscsak a vörös rubinoknak ment a legjobban a gondolkodás. Míg ő a csipogó, fényes kavicsokkal fáradozott, Gigacián az óriásoknak szentelte idejét: roppant erőfeszítéssel munkába vett napokat és egész tejútrendszereket, olvasztotta, keverte, kavarta, összegyúrta őket, könyökig csillagporosan formálgatta művét, végül olyan gigászi kozmóriást teremtett, hogy szinte már semmi sem maradt azon kívül, csak ő maga és Mikromill a drágaköveivel.
   Mire befejezték a munkát, már nem is az érdekelte őket, melyikük tud meg több titkot a teremtményétől, hanem csakis az, hogy melyikük főzi le a másikat, melyikük választott jobban. Versenyre hívták ki egymást. Gigacián ott várta Mikromillt a kozmóriás mellett, amelynek széle, hossza, magassága több fényévszázad volt, sötét csillagfelhők alkották a testét, lélegzetvételében napok nyüzsögtek, galaxiskarokkal hadonászott, tejútlábakon topogott, gravitációízületei könnyedén mozogtak, száztrillió vasglóbuszból állt a feje, rajta napszőrméből készült, lángoló, bolyhos kucsma. Így kiöltöztette Gigacián a kozmóriását, nemhiába röpködött annyit egyik fülétől a másikig, noha mindegyik utazás hat hónapig tartott. Mikromill viszont egy szál maga érkezett a versenytérre, üres kézzel; zsebében volt egy parányi rubin, azt akarta szembeállítani a kolosszussal. Felkacagott erre a látványra Gigacián:
  – Ugyan, mit mondhat az a morzsa? – hetvenkedett. – Ugyan, mit tudhat ehhez a galaktikus észóriáshoz, ehhez a végtelen csillagbölcsességhez képest, amelyben napokról napokra száll a gondolat; roppant gravitáció erősíti, felrobbanó szupernovák teszik világossá a koncepciókat, s az űr sötétsége mélyíti az elmélkedést?
  – Öndicséret és hencegés helyett inkább kezdjünk hozzá – szólt Mikromill. – Vagy tudod, mit? Miért kérdezgessük mi a teremtményeinket? Hadd versenyezzenek ők egymással! Ütközzön meg az én mikroszkopikus géniuszom a te kozmóriásoddal páros viadalban, amelyben bölcsesség a pajzs, éles elme a kard!
  – Legyen! – mondotta Gigacián. Magukra hagyták hát versenyzőiket a viadal terén. Keringett, keringett a vörös rubin a sötétségben, az űróceánok fölött, melyekben csillaghegyek úsztak a végtelen, fényes monstrum körül, és így csipogott:
  – Hé, te ormótlan fajankó, te túlméretezett tűzbarom, képes vagy te egyáltalán gondolkodni!?
   Már egy év múlva elértek e szavak a kolosszus agyához, s abban forogni kezdtek a mesteri harmóniává szerkesztett firmamentumok. Elcsodálkozott a vakmerő szavakon, s kíváncsi volt, ki merészelt így szólni hozzá.
   Arrafelé fordította hát a fejét, ahonnét a kérdést föltették, de mire odafordította, eltelt két esztendő. Fürkészte a sötétséget fényes galaxis-szemével, de semmit sem látott, mert a rubin már rég nem volt ott, hanem most a háta mögül csiripelte:
  – De nagy mamlasz vagy te, csillagfelhős, nap hajú haverom, de tohonya fráter vagy te! Ahelyett, hogy azt a napkitöréskócos, loncsos fejedet forgatod, mondd meg inkább, képes vagy-e kettőt meg kettőt összeadni, mielőtt a kék óriások fele kiég az agyadban vagy kialszik az öregségtől!
   Megharagudott a kozmóriás erre a pimaszkodásra, gyorsan meg akart fordulni, hiszen a háta mögül szóltak hozzá; egyre gyorsabban forgott, és testének tengelye körül örvényleni kezdtek a tejútrendszerek, spirálissá csavarodtak a galaxisok egyenes karjai, gömbbé formálódtak a csillaghalmazok, s minden nap és bolygó pörögni kezdett, mint a búgócsiga; de mire fénylő szemét ellenfelére villanthatta volna, az már a másik oldalról csúfolódott.
   A vakmerő kristály egyre gyorsabban keringett, a kozmóriás meg csak forgott; forgott maga körül, de semmiképpen sem tudta utolérni, pedig már pörgettyűként forgott, mígnem aztán akkora sebességre tett szert, olyan iszonyúan megnőtt a fordulatszáma, hogy meglazultak a gravitáció kapcsai, felhasadoztak a tér feszes varratai, amelyeket Gigacián oly nagy gonddal készített el, megrepedtek a villamos vonzás abroncsai, s mint egy túlpörgetett centrifuga, egyszerre csak darabokra hasadt, és a világ minden tája felé szétrepült a kozmóriás, spirális csápokkal hadonászva, tejútrendszereket szórva, és ezzel a centrifugális erővel kezdődött a ködök menekülése. Mikromill ezután kijelentette, hogy ő győzött, hiszen Gigacián kozmóriása felrobbant, mielőtt egy szót is szólhatott volna; Gigacián viszont egyre azt hajtogatta, hogy a verseny célja nem a szilárdság, hanem az ész mérése volt, tehát azt kellett volna megállapítani, melyikük versenyzője okosabb, nem pedig azt, melyik robban fel hamarább. Ennek semmi köze sem volt a verseny tárgyához, Mikromill tehát galádul becsapta őt.
   Attól kezdve még ádázabbul veszekedtek. Mikromill mai napig keresi a rubinját, amely elkallódott valahol a katasztrófában, de nem tudja megtalálni, mert akármerre néz, vörös fényeket lát, rögtön odarohan, de mindig csak az öregségtől hamvadozó csillagok vöröslenek, tehát elölről kezdi a keresgélést, és megint hiába. Gigacián viszont egyre azon töri magát, hogy gravitáció-zsineggel vagy sugár-cérnával újra összefércelje felrobbant kozmóriását, a legkeményebb sugárzást használva tűnek. De amit összevarr, rögtön felfeslik újra, olyan iszonyú erővel menekülnek most már a ködök. És így aztán egyiküknek sem sikerült az anyag titkait megtudnia, holott gondolkodni is megtanították, szájat is adtak neki, de mielőtt a döntő beszélgetésre sor került volna, megtörtént a baj, amelyet a tudatlanok, a világ teremtésének neveznek.
   Pedig csak Gigacián kozmóriása robbant fel Mikromill rubinja miatt, de olyan alaposan, hogy mind a mai napig szanaszéjjel repül. Aki pedig nem hiszi, hogy így volt, kérdezze csak meg a tudósokat, nem igaz-e, hogy minden égitest szüntelenül pörög a tengelye körül, mint a búgócsiga; mert ebből is látszik, hogy minden azzal a kerge forgással kezdődött.