MESE A SÁRKÁNYÖLŐ SZÁMÍTÓGÉPRŐL

   Poleander Partabon király, Kibéria uralkodója, ízig-vérig katona volt, s nagyra tartván a modern hadászat módszereit, mindenekfelett becsülte a kibernetikát. Országában csak úgy nyüzsögtek a gondolkodó gépek, mert Poleander mindent telerakatott velük; nemcsak a csillagvizsgálókba és az iskolákba, de még az út menti kilométerkövekbe is elektranikus agyacskákat szereltetett, amelyek fennhangon intették a járókelőt, hogy beléjük ne botoljon; hasonlóképpen az oszlopokba, falakba, fákba, hogy mindenütt meg lehessen kérdezni az utat; számítógépeket helyeztetett a felhőkbe, hogy jó előre bejelentsék az esőt, komputereket rakatott a hegyekbe és a völgyekbe, egyszóval Kibériában lépten-nyomon értelmes gépekbe botlott a lakos. Szép világ volt a bolygón, mert a király nemcsak azt rendelte el, hagy ami régebben volt, azt kibernetikusan tökéletesítsék, hanem teljesen új dolgokat is bevezetett. Katódicabogarak és kódarazsak röpködtek a levegőben, kiberlegyek fogdasták össze a géppókokat, ha nagyon elszaporadtak. A bolygó kiberdeiben lyukkártya-lombok susogtak, az öreg diódafákon kiberigók énekeltek – és ezek még csak a polgári berendezések! De legalább kétszer annyi volt a katonai, hiszen a király élt-halt a háborúzásért. Palotája pincéjében állt egy hadastyán számítógép, egész sereg komputisztje volt és temérdek fegyvere: dinamordályok, kibágyúk, komputankok és mindenféle egyéb gyilkos szerszám, no meg lőpor, egész raktárakra való. Csak egyetlen bánat emésztette: egy szál ellensége sem volt, országát még véletlenül sem akarták megtámadni, hogy végre megmutatkozhasson a király vitézsége, hadászati lángelméje és a kiberfegyverek rendkívüli hatékonysága. Igazi ellenség híján a király műellenséget csináltatott mérnökeivel, az ellen háborúskodott, és mindig ő győzött. De mivel a hadjáratok és csaták valódiak voltak, a lakosság sokat szenvedett miattuk. Az alattvalók zúgolódtak, mikor már túl sok műellenség pusztította falvaikat és városaikat. mikor a szintetikus agresszor folyékony tűzzel árasztotta el őket, sőt még akkor is morogni merészeltek, mikor megmentőjük, a király, bőszen irtva a műellenséget, a csata hevében miszlikbe aprított mindent, ami csak elébe került. Még emiatt is nyűgösködtek a háládatlanok, pedig csakis az ő felszabadításukért történt!
   Ám a király elunta a bolygóján folytatott hadijátékokat, és távolabbra vetette pillantását. Kozmikus háborúkról és hadjáratokról álmodozott. Bolygójának volt egy nagy, teljesen puszta és vad holdja; a király nagy adókat vetett ki alattvalóira, hogy előteremtse a pénzt, amelyből ezen a holdon hadsereget létesíthet, s így új hadszíntérhez juthat. Az alattvalók ezúttal szívesen fizettek, mert arra számítottak, hogy Poleander király eztán már nem őket szabdalja majd fel kibágyúival és komputankjaival, s nem az ő házaikon és fejükün próbálja ki fegyvereit. Építettek hát a király mérnökei egy remek számítógépet a holdon, hogy majd különféle csapatokat és fegyvereket hozzon létre. A király nyomban ki is próbálta, mit tud a gép: táviratilag megparancsolta neki, hogy építsen egy holdpalotát tranzisztoronnyal, komputerasszal, képcsőlépcsővel és elektropárkánnyal; kíváncsi volt ugyanis, igaz-e a mérnökök állítása, hogy a gép mindent tud. De a sürgöny szövege kissé eltorzult, s eletropárkány helyett elektrosárkány szerepelt benne; a gép teljesítette a parancsot, legjobb tudása szerint.
   A király addig is újabb hadjáratba indult, hogy felszabadítsa a kiberablók uralma alá került tartományokat; eközben teljesen megfeledkezett a holdbéli gépnek adott parancsáról, mígnem egy szép napon óriási sziklák kezdtek a holdról a bolygóra potyogni; megrökönyödött a király, mert palotája egyik szárnyára is hullott egy szikla, s elpusztította szép, nyomtatott áramkörgyűjteményét. Dühöngve táviratozott a holdbéli gépnek: hogy merészelt ilyet tenni? A gép azonban nem válaszolt, mert már nem is volt a világon: a sárkány elnyelte, és saját farkává barkácsolta át.
   Fegyveres bandériumot küldött a király a holdra, élén egy vitéz számítógéppel, hogy pusztítsa el a sárkányt. Egy villanás, egy dörrenés, s a gép meg a bandérium sehol sem volt; az elektrosárkány ugyanis nemcsak játékból, hanem igazán harcolt, és a leggaládabb szándékokat táplálta a birodalommal és a királlyal szemben. Küldött a király a holdra digitalezredest, komputábornokot, legvégül még egy numeralisszimuszt is, de az sem járt több szerencsével; éppen csak egy kicsit tovább tartott a verekedés, amelyet a király a palota teraszáról látcsövön át szemlélt.
   A sárkány nőtt, növekedett, a hold meg egyre kisebb lett, mivel a szörnyeteg apránként felfalta, és saját testévé alakította át. Látta a király s vele alattvalói, hogy baj van, mért mihelyt az elektrosárkány lába alatt már nem marad talaj, bizonyára a bolygóra és rájuk veti magát. Búslakodott a király, de nem tudta, mitévő legyen. Gépeket küldeni nem jó, mert úgy is ott vesznek, személyesen menni sem jó, mert nagyon félt a sárkánytól. Egyszer aztán, amint így töprengett a néma éjszakában, hallotta ám, hogy a trónhálóterember kopogni kezd a királyi távírókészülék, amely színaranyból készült, briliáns írótűvel, és a holdra volt kapcsolva. Felugrott a király, odaszaladt, a készülék meg titi-tá, ezt a táviratot kopogta: „Az elektrosárkány üzeni, hogy Poleander Partobon kotródjék, mert a trónjára ő szándékozik ülni. A sárkány!”
   Megrémült a király, reszketett minden ízében, és úgy, ahogy volt, hermelines hálóköntösben, bíborpapucsban, lerohant a palota pincéjébe az öreg és roppant bölcs hadászati géphez. Eddig nem kérte a tanácsát, mert még az elektrosárkány létrejötte előtt összévesztek valami hadművelet ügyében; de most a király feledte a torzsalkodást, csak trónját és életét akarta megmenteni!
   Bekapcsolta a masinát, és mihelyt bemelegedett, így szólt hozzá:
  – Számítógépem! Lelkecském!… ez meg ez a helyzet, az elektrosárkánynak a trónomra vásik a foga, el akar kergetni, ments meg, mit csináljak, hogy legyőzzem?!
  – Várjunk csak – felelte a számítógép –, először ismerd be, hogy ígazam volt abban a bizonyos ügyben, azonkívül légy szíves, címezz ezentúl Nagy Digitális Hadvezérnek, vagy esetleg így is szólíthatsz: „Ferromágnesességed!”
  – Jó, jó, kinevezlek Nagy Hadvezérnek, és mindenbe beleegyezem, amit akarsz, csak ments meg! Felzümmögött a gép, búgott-zúgott, majd megköszörülte a torkát, és így szólt:
  – Egyszerű a dolog. Építeni kell egy elektrosárkányt, amely hatalmasabb a holdon csücsülőnél. Legyőzi a holdsárkányt, levágja valamennyi fejét, és máris célhoz értünk!
  – Nagyszerű ötlet! – kiáltott fel a király. – És el tudod készíteni egy ilyen sárkány tervét?
  – Ez lesz a szupersárkány – felelte a gép. – Nemcsak a tervét tudom elkészíteni, hanem őt magát is; mindjárt meg is teszem, várj egy kicsit, király! – Azzal felzümmögött, sercegett, villogott, valamit barkácsolt a belsejében, és máris egy óriási, lángoló elektrokarom bukkant elő az oldalából, de a király rákiáltott:
  – Állj meg, öreg számítógép!
  – Hogy szólítasz? Én a Nagy Digitális Hadvezér vagyok!
  – Persze, persze – hagyta rá a király, – Könyörgök, Ferromágnesességed, hiszen az elektrosárkány, amelyet készítesz, legyőzi a másik sárkányt, de biztosan ott marad a helyén, és őt aztán hogyan tüntetjük el onnét?!
  – Úgy, hogy készítünk egy újabb, még erősebb sárkányt – magyarázta a gép.
  – Jaj, nem! Akkor inkább ne csinálj semmit, kérlek. Mit érek azzal, ha a holdon egyre borzalmasabb sárkányok lesznek, mikor én azt akarom, hogy ne legyen ott semmiféle sárkány!
  – Ja, az más – mondta a gép –, miért nem ezzel kezdted? Látod, milyen logikátlanul fejezed ki magad? No várj, gondolkodnom kell…
   És zúgott-búgott, sercegett, majd krákogott egyet, és így szólt:
   Antiholdat kell készíteni egy antisárkánnyal, rá kell állítani a hold pályájára (ekkor valami reccsent a gépben), körbe kell állni és azt kell énekelni: „Bújj, bújj, gépem, komputerecske, nyitva van a ferritkapu, csak bújjatok rajta!”
  – Különös dolgokat beszélsz – jegyezte meg a király –, mi köze az antiholdnak a komputerecske-nótához?
  – Miféle komputerecske? – kérdezte a gép. – Ja, dehogy, dehogy, tévedtem, úgy látszik, görcs állt belém, átéghettem valahol. – A király keresni kezdte a hibát, talált egy kiégett tranzisztort, kicserélte, aztán megkérdezte a gépet, mit csináljanak azzal az antiholddal.
  – Miféle antiholddal? – csodálkozott a gép, amely közben elfelejtette, mit mondott az előbb. Nem tudok semmiféle antiholdról… Várj, gondolkodnom kell.
   Zúgott-búgott, majd megszólalt:
  – Meg kell alkotni az elektrosárkányok legyőzésének általános elméletét, amelynek a holdsárkány nagyon könnyen megoldható, különleges esete lesz.
  – Hát alkosd meg azt az elméletet! – örvendezett a király.
  – Ehhez először különféle próbasárkányokat kell készíteni.
  – Jaj, ne! Közsönöm szépen! – kiáltotta a király. Már ez az egy sárkány is el akarja foglalni a trónomat, hát mi lesz itt, ha egész tömeg sárkányt hozol a nyakamra?!
  – Azt mondod? Na jó, akkor más módszert kell találni. Alkalmazzuk a fokozatos megközelítés módszerének hadászati variánsát. Eredj, táviratozd meg a sárkánynak, hogy átadod neki a trónodat, azzal a feltétellel, ha elvégez három egészen egyszerű matematikai műveletet...
   A király felsietett táviratozni, s a sárkány ráállt az alkura. Visszament a király a géphez.
  – Most – szólt a gép – mondd meg neki, hogy az első művelet, amelyet el kell végeznie: ossza el magát önmagával.
   Ment a király, megüzente. Az elektrosárkány elosztotta magát önmagával, de mivel egy sárkányban az egy sárkány egyszer van meg, ottmaradt a holdon, és semmi sem történt.
  – Jaj, de nagy butaságot csináltál! – kiabálta már messziről a király, klaffogó papucsokkal rohanva le a pincébe. – A sárkány elosztotta magát önmagával, de mivel egy az egyben egyszer van meg, semmi sem történt!
  – Nem baj, szándékosan tettem, ez csak figyelemelterelő manőver volt – nyugtatta meg a gép. – Most mondd neki, hogy vonjon magából négyzetgyököt!
   A király feltáviratozott a holdra, a sárkány pedig nekiállt négyzetgyököt vonni magából, keservesen húzta-vonta, nagyokat nyögve cibálta, remegett, zihált, szuszogott; egyszerre csak nagyot rántott, és kivonta magából a négyzetgyököt!
   A király visszaloholt a géphez.
  – A sárkány remegett, lihegett, még csikorgott is, de kivonta a négyzetgyököt, és tovább fenyeget engem! – jelentette a küszöbről. – Most mit csináljunk, öreg, akarom mondani, Ferromágnesességed?!
  – Ne aggódj – felelte a gép –, most mondd neki, hogy vonja ki magát önmagából!
   Rohant a király a hálóterembe, táviratozott, a sárkány pedig elkezdte kivonni magát magából, először kivonta a farkát, aztán a lábait, majd a testét, végül, mikor látta, hogy ebben valami furfang van, habozni kezdett, de a kivonás már puszta lendületből haladt tovább, kivonta a fejeit és maradt nulla, vagyis semmi: nem volt többé elektrosárkány!
  – Nincs többé elektrosárkány! – rikkantott vígan a király, mikor leért a pincébe. – Köszönöm, öreg számítógép… Köszönöm… Jó munkát végeztél… Megérdemled a pihenést, hát most kikapcsollak.
  – Micsoda?! – fortyant fel a gép. – Megtettem a magamét, most ki akarsz kapcsolni, és nem is szólítasz már Ferromágnesességednek?! Hát ez nem szép tőled! No megállj, most én magam változom elektrosárkánnyá, elkergetlek az országból, és biztosan jobban fogok uralkodni nálad, hiszen úgyis mindig engem kérdeztél meg minden fontosabb kérdésben, tehát tulajdonképpen én uralkodtam, nem te…
   Azzal zúgva-búgva elektrosárkánnyá kezdett válni; már lángoló elektrokarmok álltak ki az oldalából, mikor a király, akinek lélegzete is elakadt a rémülettől, lerántotta lábáról a papucsot, a géphez ugrott, és papucsával törni-zúzni kezdte a tranzisztorait. Krákogott, csörömpölt a gép, programja elakadt – „elektrosárkány” helyett csak „elektrosár” maradt benne, és a király szeme előtt, egyre halkabban hörögve, összeroskadt; nagy rakás szürke elektrosár lett belőle, itt-ott még villózott egy kicsit, mígnem kék szikrák formájában eltávozott belőle a villamosság, aztán a dermedt Poleander lába előtt csak egy közönséges sártócsa maradt...
   Fellélegzett a király, felhúzta a papucsát, és visszaklaffogott a hálóterembe. De attól fogva nagyon megváltozott: az átélt kalandok lecsillapították harci kedvét, és azontúl napjai fogytáig kizárólag békés célú kibernetikával foglalkozott, háborúzásról pedig hallani sem akart többé.