HALFONZ KIRÁLY TANÁCSOSAI
Az uszoncok voltak az
elsők a csillagtörzsek közül, amelyek meghódították az értelem számára az
óceánok mélyét, holott a kishitű robotok úgy vélték, hogy fémlények a
vízben soha nem élhetnek. Az uszonc birodalom egyik gyöngye Tengergócia,
amely úgy ragyog az északi égen, mint nagy zafír egy topáz nyakék közepén.
Ezen a csupa víz bolygón uralkodott sok évvel ezelőtt Halfonz király. Egy
napon tróntermébe hívatta négy főminiszterét, s amikor alázatosan, hasmánt
elébe úsztak, így szólt hozzájuk, mialatt főkopoltyúőre, aki tiszta
smaragdból volt, széles uszonylegyezővel áramoltatta körülötte a friss
vizet: – Rozsdamentes méltóságok! Tizenöt évszázada
uralkodom már Tengergócia víz alatti városain és kék algamezőin; sok
szárazföldet elárasztva kiterjesztettem hullámzó birodalmunk határait, s
nem ejtettem foltot a vízálló lobogókon, melyeket atyámtól, a nagy
Halberttől vettem át örökül. A bősz mikrociták elleni csatákban számos
dicső győzelmet arattam, no de nem illendő hogy ezt magam ecseteljem. Egy
szó mint száz: eljárt fölöttem az idő, nehezen vlselem már az uralkodás
terhét ezért úgy határoztam, hogy fiat csináltatok, aki méltó igazságos
utódom lesz majd az Inoxidák trónján. Hozzád fordulok tehát, Locsárd,
udvari hidrokiberem, hozzád, Vizidor, jeles főprogramozóm, és hozzátok,
Hináron és Cápoly, uszonysegédeim, hogy gondoljatok ki nekem fiat. Legyen
bölcs, de ne könyvmoly, mert a szerfölötti tudás a tetterő csorbítója.
Legyen jóságos, de az sem a helyes mértéken felül. Azt kívánom továbbá
hogy legyen bátor, de ne vakmerő, gyengéd, de nem érzelgős, végül legyen
hasonló hozzám, oldalait borítsa ugyanilyen tantálpikkely, agyának
kristályai pedig legyenek átlátszóak, mint a víz, amely körülvesz,
fenntart és éltet bennünket. Most hát lássatok munkához, a Nagy Matrica
nevében! Locsárd, Cápoly, Hináron és Vizidor mélyen
meghajolt, aztán némán elúsztak, és mindegyikük lázasan forgatni kezdte
elméjében a király szavait, noha nem egészen úgy, mint a hatalmas Halfonz
kívánta: Cápoly ugyanis maga tört a trónra, Hináron titkon a
mikrocitákhoz, az uszoncok ős ellenségeihez húzott, Vizidor és Locsárd
pedig halálos ellenségek voltak; s mindenekelőtt a másiknak a vesztét
óhajtották, no meg a többi méltóság bukását is. A király
azt kívánja, hogy tervezzünk neki fiat – gondolta magában Locsárd –, mi
sem egyszerűbb tehát, mint hogy a királyfi mikromatricájába gyűlöletet
tápláljak be a felfuavalkodott hólyag, a hitvány cenk Vizidor iránt. Akkor
a királyfi, mihelyt hatalomra kerül, nyomban levegőre vetteti, vagyis
megfojtatja. Ez igazán pompás lenne! Csakhogy – tanakodott tovább a kiváló
hidrokiber – Vizidor biztosan hasonló terveket forral, és sajnos, mint
programozónak, bőven van lehetősége, hogy a leendő királyfiban gyűlöletet
oltson irántam. Baj, baj! Jól nyitva kell tartanom a szemem, mikor majd
berakjuk a matricát a gyerekkemencébe!” „Az lenne a
legegyszerűbb – morfondírozott ugyanekkor a jeles Hináron –, ha a
királyfiba betáplálnám a mikrociták iránti hajlandóságot. De azt rögtön
észreveszik, és akkor a király kikapcsoltat engem. Elég lenne talán az
apró formák iránti szeretetet betáplálni a királyfiba. Ez sokkal
biztonságosabb. Ha kérdőre vonnak, legfeljebb azt mondom, hogy víz alatti
apróságokra gondoltam, csak elfelejtettem bevenni a királyfi programjába,
hogy ami nem víz alatti, azt tilos szeretni. Emiatt a király legrosszabb
esetben visszaveszi tőlem a Nagy Csobbanás érdemrendet, de nem véteti
fejemet, márpedig a fejemhez ugyancsak ragaszkodom, hiszen azt még maga
Nanoxer, a mikrociták királya sem adhatná vissza!” – Miért
hallgattok oly mélyen, nemes uraim? – szólalt meg ekkor Cápoly. – Azt
hiszem, haladéktalanul munkához kellene látnunk, hiszen semmi sem szentebb
a királyi parancsnál! – Éppen azért elmélkedem rajta –
felelte gyorsan Hináron, Locsárd és Vizidor pedig egyszerre tették hozzá:
– Készen állunk! Elsiettek hát; hogy az ősi szokáshoz
híven bezárkózzanak a smaragdpikkely falú szobába, amelyet kívülről
lepecsételnek hét tengerigyanta-pecséttel, és maga Ócejános, az árvizek
ura nyomja rá a pecsétekre címerét, a Csendes Vizet. Attól kezdve senki
sem szólhat bele munkájukba, mígnem annak jeléül, hogy befejezték, a
selejtes terveket kihajigálják a zsilipen. Akkor aztán letörik a
pecséteket, és kezdődik a fiúkészítés hetedhét országra szóló ünnepsége.
Munkához láttak hát a tanácsosok, de sehogy sem haladtak.
Nem azon fáradoztak ugyanis, hogyan táplálják be a királyfiba a Halfonz
király kívánta erényeket, hanem csakis azon, hogyan csaphatnák be mind a
királyt, mind három fiútervező társukat. A király már
türelmetlenkedett, mert nyolc nap és nyolc éjjel telt el, mióta
fiúkészítői bezárkóztak, és még nem adták jelét, hogy a mű a sikeres
befejezéshez közeledik. Mindegyik tanácsos arra várt ugyanis, hogy a többi
ellankadjon, és akkor ő gyorsan beírhassa a matrica kristályhálójába azt,
ami a királyfit az ő érdeke szerint formálja. Cápolyt hatalomvágy fűtötte;
a pénzsóvárság Hináront, akinek a mikrociták gazdag jutalmat ígértek,
Vizidort és Locsárdot pedig a kölcsönös gyűlölség. Mikor
aztán fogytán volt a türelmük, ha erejük nem is, így szólt a ravasz
Hináron: – Nem értem, nemes uraim, miért húzódik így el a
munkánk. Hiszen a király pontos irányelveket szabott elénk; ha azokat
követnénk, a királyfi már készen is lenne. Kezdem gyanítani; hogy
lassúságotokat olyasmi okozza, ami egészen másfajta kapcsolatban áll a
királyi gyermekáldással, mintsem azt az uralkodó szíve óhajtaná. És ha ez
tovább is így megy, mélységes fájdalmamra kénytelen leszek votum
separatummal élni, vagyis… – Feljelenteni bennünket! Erről
beszél méltóságod sziszegte Locsárd, bőszen rezgetve csillogó kopoltyúit,
hogy rendjelei csak úgy libegtek a vízben. – Hát csak rajta, rajta! Magam
is szívesen megírnám a királynak, hogy méltóságodat újabban furcsa
uszonyremegés bántja: máris tönkretett tizennyolc gyöngymatricát, mivel
ama formula után, hogy szeretni kell, ami nem nagy, szikrányi helyet sem
hagyott a tilalomnak, hogy nem szabad szeretni azt, amí nem víz alatti!
Biztosítottál ugyan bennünket, Hináron uram, hogy ez puszta szórakozottság
volt, de tizennyolcszor esett meg, és ez éppen elég ahhoz, hogy az árulók
tömlöcébe vagy az őrültekházába csukjanak, és legfeljebb e kettő között
legyen szabad választásod! Hináron, miután így
keresztülláttak rajta, védekezni akart; de Cápoly
megelőzte: – Még azt hihetné valaki, nemes Locsárd, hogy a
te lelked átlátszó, mint egy kristálymedúza. Holott jómagad a matrica azon
fejezetébe, hogy mitől kell irtóznia a királyfinak, érthetetlen módon
tizenegy ízben írtad be a hármas farkuszonyt, egyszer a kékpikkelyes
hátat; kétszer a dülledt szemeket, továbbá a kettős haspáncélt és a három
piros pontot, mintha nem tudnád nagyon jól, hogy mindezek a jegyek a
köztünk levő Vizidor szülőtársra jellemzőek, tehát ily módon gyűlöletet
ültetnél a királyfiba e jeles férfiú iránt… – És miért
csempészte be Vizidor a matrica záradékába minden olyan lény megvetését,
amelynek a neve „árd"-dal végződik? – locsogta dühösen Locsárd. – És ha
már itt tartunk, miért soroltad te, Cápoly uram, a királyfi előtt
gyűlöletes tárgyak közé az ötszögletű karosszéket, uszony formájú,
gyémántos támlával? Te ne tudnád, hogy szakasztott ilyen a birodalmunk
trónja? Kínos csend állt be, csak a víz csobogott halkan.
Sokáig torzsalkodtak még a tanácsosok, ellentétes érdekeiket egymásnak
szegezve; végül Hináron és Cápoly megegyezett abban, hogy a fiúmatrica
tartalmazzon rokonszenvet minden iránt, ami apró, és azt a hajlamot, hogy
a királyfi sohasem áll az apró lények útjába. Hináron persze a
mikrocitákra gondolt, Cápoly viszont önmagára, mivel ő volt a legkisebb
termetű az urak között. Ezt a formulát egyszerre csak Vizidor is
elfogadta, mert Locsárd volt köztük a legnagyobb növésű. A hidrokiber
eleinte hevesen tiltakozott, de hirtelen megbékélt, mert eszébe jutott,
hogy hiszen bármikor összezsugoríthatja magát, vagy megvesztegetheti az
udvari cipészt; hogy talpalja meg Vizidor cipőjét tantállemezekkel,
miáltal a gyűlöletes vetélytárs magas térmetűvé válik, és magára vonja a
királyfi ellenszenvét. Ezután már gyorsan összecsapták a
fiúmatricát, és miután a selejtet kihajították a zsilipen, sorra került a
fiúkészítés hosszú ünnepsége. Mihelyt a királyfi tervét
tartalmazó matrica a gépbe került, és a díszőrség elvonult a gyerekkemence
előtt, amelyből nemsokára kilép az uszoncok jövendő uralkodója, Locsárd
hozzáfogott ármányos terve végrehajtásához. A megvesztegetett udvari
cipész egyre újabb tantállemezeket csavarozott Vizidor talpához. A
királyfi már a főkohászok kezében volt, mikor Vizidor, megnézve magát a
nagy palotatükörben, rémülten látta, hogy máris magasabb ellenségénél,
márpedig a királyfi a program szerint csak a parányi személyeket és
tárgyakat fogja kedvelni! Gyorsan hazaúszott Vizidor,
végigkopogtatta magát ezüstkalapáccsal, fölfedezte a talpához csavarozott
lemezeket, és rögtön rájött, kinek a keze van a dologban. „Ó, a gazember!!
– gondolt azonnal Locsárdra. – De most mit csináljak?!” Rövid gondolkodás
után elhatározta, hogy lekicsinyíti magát. Behívta hű szolgáját, és
utasította, hogy hozzon a palotába egy jó lakatosmestert. De a szolga nem
egészen értette meg a parancsot, kiúszott az utcára, és behozott egy
Halajos nevű szegény drótospontyot, aki naphosszat a városban úszkált; és
így kiáltozott: – Drótozni, fótozni! Fejeket drótozok, hasakat fótozok,
uszonyokat csiszolok! – Ennek a drótosnak rossz felesége volt, aki
esténként bunkóval a kezében várta haza, elszedve minden keresetét, és
ráadásul még alaposan el is verte. Halajos remegve állt
meg a főprogramozó előtt, az pedig így szólt hozzá: – Ide
figyelj, meg tudnál engem kicsinyíteni? Tudod, az az érzésem, hogy túl
nagy vagyok… Egyébként mindegy, hogy miért! Kicsinyítsél meg, de úgy, hogy
ugyanilyen szép maradjak! Ha jól megcsinálod, busás jutalmat kapsz, de
rögtön el kell felejtened, hogy mi történt. El ne járjon a szád, különben
becsavaroztatom! Halajos csodálkozott, de nem mutatta; sok
kacifántos bolondság kitelik a gazdagoktól. Jól megnézte Vizidort,
bekukkantott a belsejébe, végigkopogtatta, és így szólt: –
Kicsavarhatnám nagyságod farkának középső részét… – Nem,
azt nem! – tiltakozott hevesen Vizidor. A farkamért kár! Olyan
gyönyörű! – Akkor talán lecsavarjam a lábait? – kérdezte
Halajos. – Úgyis teljesen fölöslegesek. Igaza volt, hiszen
az uszoncok nem használják a lábaikat. Csökevények azok a hajdankorból,
amikor őseik még a szárazföldön tengődtek. Vizidor azonban dühbe
gurult: – Te vasbolond! Nem tudod, hogy csak nekünk, magas
rangúaknak lehet lábunk?! Meg akarsz fosztani nemesi származásom jelétől?!
- Alázatosan megkövetem nagyságodat… De hát akkor mit csavarhatok
le? Látta Vizidor, hogy ha makacskodik, semmit sem ér el.
Felhorkant hát: – Csináld, ahogy jónak látod… Halajos
megmérte, körbekopogtatta, s így szólt: – Nagyságod
engedelmével lecsavarnám a fejét… – Megőrültél?! Hogy
maradhatnék fej nélkül? Mivel fogok gondolkodni? – Mi sem
egyszerűbb, uram! Nagyságod tisztelt agyát a hasába szerelem, ott bőven
van hely… Vizidor beleegyezett. A drótosponty ügyesen
lecsavarta a fejét, kristályagyának félgömbjét a hasába tette, mindent
szépen beszögecselt, megforrasztott, kapott öt dukátot, és a szolgák
kivezették a palotából. Kimenet azonban megpillantotta Kecsegellát,
Vizidor lányát. Soha nem látott még nála gyönyörűbbet: karcsú alakján
ezüst- és aranypikkelyek ragyogtak, uszonya libbenésekor kristálycsengők
csilingeltek. Halajos szomorúan tért haza, felesége már várta a
vasbunkóval, nagy csetepatét csapott, s a szomszédok fejcsóválva
mondták: – Hallod? Az a szipirtyó Halajosné már megint veri
az urát! Vizidor elégedetten úszott vissza a palotába. A
király kicsit csodálkozott, mikor miniszterét fej nélkül látta viszont, de
a programozó rögtön megmagyarázta, hogy ez a legújabb divat. Locsárd
nagyon megijedt, hiszen fortélya kudarcot vallott. Hazaúszott hát, és
ugyanúgy járt el, mint ellensége. Attól kezdve miniatürizálási verseny
indult köztük. Sorra lecsavartatták uszonyaikat, kopoltyúikat; fémtestük
szakaszait, úgyhogy egy hét múlva mindkettő cilinderben is beúszhatott az
asztal alá. De a másik két tanácsos szintén jól tudta, hogy a leendő
király csak a parányokat fogja kedvelni, és kénytelen-kelletlen ők is
kisebbedni kezdtek. Végül aztán már nem volt mit lecsavarni róluk; ekkor
Vizidor elküldte szolgáját a drótospontyért. Álmélkodott
Halajos, mikor a nagyúr elé vezették, mert a miniszterből már alig maradt
valami – és lám, megint azt követeli, hogy csökkentse
tovább. – Úgy látom, nagyságos uram, itt már csak egy
lehetőség van – mondta. – Nagyságod engedelmével kiszerelném az
agyát… – Elment az eszed?! – háborgott Vizidor, de a drótos
megmagyarázta: – Szépen elrejtjük az agyát a palotában
valami biztos helyre, például ebbe a szekrénybe, nagyságodnak pedig egy
kis adó-vevője lesz, és elektromágneses kapcsolatban marad az
agyával. – Értem! – örvendezett Vizidor, mert nagyon
tetszett neki az ötlet. – Rajta, láss hozzá! Halajos
kiszedte a miniszter agyát, betette a szekrény egyik fiókjába, kulcsra
zárta a fiókot, a kulcsot átadta Vizidornak, majd hasába illesztett egy
apró készüléket és mikrofont. Vizidor most már olyan pici lett, hogy alig
látszott. Három vetélytársa egészen megrémült ettől a sikeres
csökkenéstől, a király pedig csodálkozott, de nem szólt semmit. Cápoly,
Locsárd és Hináron kétségbeesetten igyekezett utolérni Vizidort,
szemlátomást zsugorodtak napról napra, és hamarosan ugyanúgy tettek, mint
ő: agyukat elrejtették, ki hova tudta, íróasztalba, ágy alá, maguk pedig
csak csillogó, uszonyos dobozkák maradtak, egy-két rendjellel, de azok már
alig voltak kisebbek, mint ők maguk. Vizidor megint
elküldte szolgáját a drótosért, és mikor az megjelent,
rákiáltott: – Tenned kell valamit! Feltétlenül tovább kell
zsugorodnom, különben baj lesz! – Nagyságos uram – felelte
a drótosponty, mélyen meghajolva a tanácsos előtt, aki már alig látszott a
fotelban –, roppant nehéz feladat ez, nem is tudom, lehetséges-e még
egyáltalán… – Muszáj! Csináld, amit mondok! Ha úgy össze
tudsz zsugorítani, hogy senki ne lehessen nálam kisebb, minden
kívánságodat teljesítem! – Ha nagyságod nemesi szavát adja,
hogy így lesz, igyekszem megtenni, ami tőlem telik – felelte Halajos, és
hirtelen fényesség gyúlt a szívében; mintha tiszta aranyat öntöttek volna
belé, hiszen napok óta nem gondolt már semmi másra, csakis az
aranypíkkelyes Kecsegellára és a csilingelő
kristálycsengőcskékre. Vizidor a szavát adta. Ekkor
Halajos fogta az utolsó három rendjelet, amely a tanácsos apró mellét még
díszítette, dobozkát készített belőlük; közepébe betette a készüléket,
amely akkora volt, mint egy. dukát, mindezt aranydróttal körülkötözgette,
hátul aranylemezt forrasztott rá, halfarok formára csinosította; és így
szólt: – Készen vagyunk, nagyságos uram! Ezekről a magas
kitüntetésekről mindenki könnyen felismeri majd kegyes személyedet; az
aranylemezzel úszhat majd nagyságod, a készülék révén pedig kapcsolatot
tarthat a szekrénybe rejtett agyával. Vizidor ragyogott
örömében. – Nos, mit kívánsz? Mindent
megkapsz! – Feleségül kívánom venni nagyságod lányát, az
aranypikkelyes Kecsegellát! Rettentő haragra gyulladt a
miniszter. Dúlva-fúlva úszkált a drótos arca körül, nekirontott
rendjeleivel, szidta, mint a bokrot, szemtelen latornak, himpellérnek és
gazfickónak nevezte, majd megparancsolta, hogy dobják ki a paiotából.
Aztán hatfogatú tengeralattjárójában a király elé
hajtatott. Mikor a három miniszter meglátta Vizidort új
alakjában – persze csak fényes rendjeleiről ismerték fel, amelyekből most
állott, ha nem számítjuk a farkát –, szörnyű dühbe gurültak. Mint
elektronikus ügyekben járatos férfiak, rögtön megértették, hogy a
miniatürizálásban ennél tovább aligha lehet jutni, márpedig holnap lesz a
királyfi ünnepélyes születése, és sürget az idő. Locsárd és Hináron tehát
megbeszélték, hogy mikor Vizidor hazatér a palotájába, megtámadják,
elrabolják és foglyul ejtik, ami nem lesz nehéz, hiszen egy ilyen apró
személyiség eltűnését észre sem veszi senki. Ahogy elhatározták, úgy is
tettek. Locsárd előkészített egy régi bádogdobozt, azzal lesbe állt egy
korallzátony mögött; mikor Vizidor hajója közeledett, álarcos szolgái
hirtelen előugrottak; és mielőtt még Vizidőr lakájai uszonyt emelhettek
volna uruk védelmére, a parányi minisztert máris a bádogdobozba csukták és
elrabolták. Locsárd lecsavarozta a doboz födelét, nehogy a programozó
kiszökhessen, és gúnyosan kacagva hazavitte. Később azonban belátta, hogy
mégsem lesz jó otthon tartani a foglyot: ekkor kiabálást hallott az
utcáról: – Drótozni, fótozni! Fejeket drótozok! Hasakat, farkakat fótozok,
csiszolok! – Megörült, felhívatta a drótospontyot, aki éppen Halajos volt,
megparancsolta neki, hogy forrassza be hermetikusan a dobozt, majd adott
neki egy tallért, és így szólt: – Ide hallgass, drótos!
Ebben a dobozban egy fém skorpió van, amelyet palotám pincéjében fogtam.
Vedd magadhoz, és dobd ki a város határában a nagy szemétdombra, érted?
Biztonság kedvéért tegyél rá egy jó nagy követ, nehogy a skorpió idővel
kiszökhessen. És a Nagy Matricára mondom, ki ne nyisd a dobozt, mert azon
nyomban meghalsz! – Úgy lesz, ahogy parancsolod, uram –
felelte Halajos, fogta a dobozt meg a fizetséget, és elment. De nagyon
fúrta az oldalát ez a história. Megrázta a dobozt: valami csörgött
benne. „Nem lehet ez skorpió – gondolta –, ilyen kicsi
skorpió nincsen… No, majd később megnézem, mi az.” Hazatért, elrejtette a
dobozt a padláson, mindenféle ócskavasat rakott rá, és pihenni tért. De az
asszony észrevette, hogy dugdos valamit odafent, tehát mikor a drótosponty
másnap elment hazulról, hogy szokása szerint a várost járja, kiabálva:
drótozni, fótozni! – tüstént felszaladt, megtalálta a dobozt, megrázta, és
hallotta a fémes csörgést. – Ó, a gazember, hogy vetnék ki
a levegőre! – szidta a férjét. – Hát már ide jutottunk! Dugdossa előlem a
kincseit! – Gyorsan lyukat fúrt a dobozba, de nem látott semmit, hát
vésővel kezdte a bádogot feszegetni. Mikor nyílást sikerült hasítania
rajta, arany csillogást pillantott meg: Vizidor érdemrendjeit: Féktelen
kapzsiságában remegve hasította le a bádogfödelet, s ekkor a tanácsos, aki
mindaddig dermedten feküdt, mert a bádog elszigetelte a szekrényben levő
agyától; hirtelen magához tért, és felkiáltott: – Mi ez?
Hol vagyok? Ki merészelt megtámadni?! Ki vagy te, ronda némber? Tudd meg,
hogy összecsavarozva, nyomorultul pusztulsz el, ha azonnal vissza nem adod
a szabadságomat! A drótosné úgy megijedt, a három ugráló,
ordítozó és farkával csapkodó aranyéremtől, hogy esze nélkül futott a
padlásajtó felé, Vizidor meg utána úszott, és szidta, fenyegette. A rémült
asszony megbotlott a létra legfelső fokában, lezuhant a padlásról; és
rögtön kitörte a nyakát. A létra is felborult, a padlásajtó becsapódott,
így Vizidor fogva maradt a padláson, faltól falig úszkált; és hiába
kiabált segítségért. Estére megjött Halajos, és
csodálkozott, hogy felesége nem várja az ajtóban a bottal. Mikor aztán
meglátta, mi történt, kicsit még el is szomorodott, mert igen jólelkű
volt; de hamarosan belátta, hogy a baleset csak a javára szolgál, annál is
inkább, mivel az asszonyt szétszedheti és felhasználhatja pótalkatrésznek,
ami igazán kifizetődő üzlet. Leült hát a padlóra, csavarhúzót vett elő, és
hozzálátott a megboldogult szétszereléséhez, ám ekkor meghallotta
odafentről a csipogó kiabálást: – Nicsak! – hegyezte a
fülét. – Ezt a hangot ismerem! Hiszen ez a király főprogramozója, aki
tegnap kidobatott a palotájából, és a béremet sem fizette ki. De hogy
kerül ide, a padlásomra? Felállította a létrát,
felmászott, és beszólt: – Nagyságodhoz van
szerencsém? – Én vagyok! – locsogta Vizidor. – Én vagyok!
Valaki megtámadott, elrabolt, dobozba csukott, egy asszony kinyitotta,
megrémült és lezuhant a padlásról, az ajtó becsapódott, és én foglyul
estem. Eressz ki, akárki vagy is, és a Nagy Matricára mondom, megadok
neked mindent, amit csak kívánsz. – Ezt mintha már
hallottam volna nagyságodtól, tehát tudom, mennyit ér a szava – felelte
Halajos. – Én vagyok ugyanis a drótos, akit kidobatott – aztán elmondta az
egész históriát, hogyan hívatta magához az ismeretlen nagyúr, hogyan
parancsolta meg neki: forrassza be a dobozt, és hajítsa a város környéki
szemétdombra. Vizidor rögtön kitalálta, hogy valamelyik tanácsos lehetett,
alkalmasint Locsárd. Rimánkodni kezdett Halajosnak, hogy engedje ki a
padlásról, de a drótos azt kérdezte: hogyan hihetne ő most már Vizidor
szavának? És csak mikor a miniszter a világ minden
szentségére megesküdött, hogy feleségül adja hozzá a lányát, akkor
nyitotta ki a drótos az ajtót. Két ujja közé fogta a nagyurat, a
legszebbik rendjellel fölfelé, és hazavitte a palotájába. Az órák éppen
delet csobogtak, és megkezdődött a királyfi kemencéből kivételének nagy
ünnepsége; Vizidor tehát gyorsan ráfüggesztett a három rendjelre, amelyből
állt, egy szalagra hímzett tengeri csillagot, és sietve a királyi palotába
úszott. Halajos pedig bemept a szalonba, ahol Kecsegella, hölgyei között,
éppen villanyciterán játszott; és nagyon megtetszettek
egymásnak. A palota tornyaiban szóltak a harsonák, mert
már megkezdődött az ünnepség, mikor Vizidor a főkapuhoz ért. Az ajtónállók
először el akarták zavarni, aztán felismerték a rendjeleiről, és
beengedték. De amikor kitárták a kaput, vízáradat zúdult be a trónterembe,
elragadta a miniatűr Locsárdot, Cápolyt és Hináront, s a konyhába sodorta
őket. Egy darabig ott keringtek a lefolyó fölött, hasztalanul kiáltozva
segítségért, majd belepottyantak, és a föld alatti csatornákon elsodródtak
messze a város falai mögé. Mire kievickéltek a sárból és mocsokból,
tisztára pucolták magukat, és visszatértek az udvarba, az ünnepség már
véget is ért. Ugyanaz a vízár, amely így elbánt a három miniszterrel,
Vizidort is felragadta, és olyan erővel sodorta körbe a trónteremben, hogy
elpattant az aranydrót, amely a tanácsost összetartotta, szanaszét repült
a három rendjel meg a tengeri csillag, az adó-vevő készülék pedig éppen
Halfonz király homlokának ütközött. Elcsodálkozott a király, mikor a
morzsa ezt csipogta: – Ezer bocsánat, felséges uram! Nem
akartam! Én vagyok az, Vizidor, a főprogramozó… – Miféle
hülye viccek ezek, ilyen fontos pillanatban?! – mérgelődött a király, és
elhessentette magától. A készülék a padlóra pottyant, és a főkopoltyúőr,
amikor aranybotjával háromszor a földre ütve megnyitotta az ünnepséget,
véletlenül porrá zúzta. A királyfi kilépett a kemencéből, pillantása egy
villamos halacskára esett, amely ezüstkalitkában úszkált a trón mellett,
arca felderült, és nyomban megkedvelte ezt az apróságot. Nagy fénnyel,
pompával lefolyt az ünnepség, a királyfi trónra lépett, átvéve Halfonz
koronáját. Az uszoncok jó királya és nagy filozófusa lett, a nemlét
kérdéseit boncolgatta, mivel ennél kisebb tárgyat már nem talált;
igazságosan uralkodott, fölvette a Halozófus nevet, és kedvenc csemegéje
az apró villanyhalacska volt. Halajos pedig feleségül vette Kecsegellát,
neje kérésére megjavította Vizidor smaragd testét, amely a pincében
hevert, és beleillesztette a szekrényből kivett agyat. Látva, hogy mást
nem tehetnek, a főprogramozó és a többi tanácsos azontúl híven szolgálta
az új királyt, Halajos pedig, akiből főkopoltyúőr lett, boldogan élt
Kecsegellával, míg meg nem haltak.
|