TRURL GÉPE
Trurl mérnök épített
egyszer egy nyolcemeletes gondolkodó gépet. Mikor a legfontosabb munkákat
befejezte, először is fehérre lakkozta az egészet, aztán a sarkait lilára
festette, majd megnézte messziről, és még egy csinos mintát rajzolt az
elejére, végül oda, ahová a homlokát képzelte, finom narancssárga népi
motívumot festett, azután roppant elégédetten önmagával, akaratlanul is
fütyörészve, pusztán kötelességszerű megszokásból föltette a rituális
kérdést, hogy mennyi kétszer kettő. A gép bekapcsolt.
Először kigyulladtak a jelzőlámpák, aztán vízesésként felzúgott az áram a
vezetékekben, kapcsolók kattogtak, tekercsek zümmögtek, éktelen búgás és
zakatolás támadt, úgyhogy Trurl már azon töprengett: különleges
gondolattompítót kell majd felszerelnie. A gép zúgott, bőgött és zakatolt,
mintha a világegyetem legnehezebb problémáját kellene megoldania; rengett
a föld, por szállt fel a vibráló talajról, a biztosítékok nagyot pukkanva
kiugrottak, mint a dugó a pezsgős palackból, a relék csak úgy ugráltak az
erőfeszítéstől. Végre, mikor Trurl már kezdett türelmetlenkedni a nagy
hűhó miatt, a gép leállt, és mennydörgő hangon kijelentette –
HÉT! – No, no kedveském! – bosszankodott Trurl. – Gondold
csak meg jobban! Négy lesz az. Légy szíves, helyesbíts! Mennyi kétszer
kettő? – HÉT! – vágta rá rögtön a gép. Trurl nagyot
sóhajtott, kelletlenül visszabújt a munkaköpenyébe, könyökig
felgyürkőzött, kinyitotta a gép földszinti csapóajtaját, és bemászott.
Sokáig nem került elő, csak az hallatszott, amint kopog a kalapáccsal,
kicsavar-becsavar, hegeszt, forraszt, felszalad a hatodik emeletre, cipője
csattog a vaslépesőkön, aztán fel a nyolcadikra, és megint lerobog.
Bekapcsolta az áramot, nagy csikorgás támadt, a szikraközöknek ibolyaszín
bajuszük nőtt. Így barkácsolt két óra hosszat, aztán végre előmászott,
kormosan, de elégedetten, lerakta a szerszámait, földre dobta a köpenyét,
megtörülte arcát, kezét, és már elmenőben, csak úgy a békesség kedvéért,
odaszólt: – Na, mennyi kétszer kettő? – HÉT!
– felelte a gép. Trurl iszonyút káromkodott, de mi mást
tehetett – újra nekiállt szerelni, forrasztani, átkapcsolni, szigetelni.
Mikor aztán harmadszor is azt a választ kapta, hogy kétszer kettő hét,
elkeseredetten leült a gép legalsó lépcsőfokára, és ott üldögélt, amíg meg
nem érkezett Klapanciusz. Megkérdezte Trurlt, mi baja, miért lóg úgy az
orra, mintha temetésről jönne, Trurl pedig elmondta, milyen bosszúság
érte. Klapanciusz is bemászott néhányszor a gépbe ő is megpróbálta rendbe
hozni, aztán megkérdezte, mennyi kettő meg egy. A gép azt felelte, hogy
hat, egy meg egy pedig nulla volt szerinte. Klapanciusz megvakarta a
fejét, köhintett, és azt mondta: – Hiába, öregem, szembe
kell nézni az igazsággal. Más gépet építettél, mint amilyet akartál. De
minden rossznak megvannak a jó oldalai, például ennek a gépnek
is. – Kíváncsi lennék, melyek azok – morogta Trurl, és
belerúgott a gép talapzatába, amelyen ült. – Ne rugdoss! –
szólt rá a gép. – No látod, milyen érzékeny. Szóval… mit is
akartam mondani? Nem vitás, hogy ez egy buta gép, de nem csak úgy
egyszerűen, átlagosan buta, szó sincs róla! Ha jól ítélem meg, márpedig,
mint tudod, kíváló szakember vagyok, ez a vilag legbutább gondolkodó gépe,
és ez már nem csekélység! Szándékosan ilyet építeni nem volna könnyű, sőt
ellenkezőleg, azt hiszem, senkinek sem sikerülne. Ez ugyanis nemcsak buta,
hanem csökönyös is, mint egy öszvér, vagyis jelleme van, mégpedig igazí
idióta jelleme, azok szoktak ilyen önfejűek lenni. – Mi a
fenét kezdjek egy ilyen géppel? – mérgelődött Trurl, és ismét
belerúgott. – Komolyan figyelmeztetlek, ne rugdoss! –
förmedt rá a gép. – Na tessék, most már komolyan
figyelmeztet – jegyezte meg higgadtan Klapanciusz. – Amint látod, nemcsak
érzékeny, buta és konok, hanem sértődős is. Ennyi rossz tulajdonsággal már
sokra lehet vinni, hajaj, én mondom neked! – No jó, de hát
mit csináljak vele? – kérdezte Trurl. – Hát azt
pillanatnyilag nemigen tudnám megmondani. De várj csak. Például
kiállíthatnád, és belépődíjért mutogathatnád: nézzék meg a világ legbutább
gondolkodó gépét! Hány emeletes? Nyolc? No ugye. Ekkora hülyét még senki
sem látott. A belépődíjakból megtérülnek a költségeid,
sőt… – Ne marháskodj. Csak nem fogom kiállítani ezt a
vackot! – szakította félbe Trurl, felállt, és nem tudván magát türőztetni,
megint csak belerúgott a gépbe. – A harmadik komoly
figyelmeztetésben részesítelek – közölte ünnepélyesen a
gép. – Na, és akkor mi van? – ordította Trurl, akit ez a
méltóságteljes hang végképpen kihozott a sodrából. Te… te… – Nem talált
megfelelő szavakat, ezért még egypárszor belerúgott, és végül
ráförmedt: – Csak arra vagy jó, hogy rugdossanak,
érted? – Negyedszer, ötödször, hatodszor és nyolcadszor is
megsértettél – mondta a gép –, tovább már nem számolom. Megtagadom a
választ a további matematikai kérdésekre. – Ő tagadja meg a
választ! Hogy oda ne rohanjak! – fuldoklott dühében Trurl. – Hat után
nyolc jön szerinte, hallottad, Klapanciusz, nem hét, hanem nyolc! És neki
van pofája megtagadni a választ a matematikai kérdésekre! Hát nesze!
Nesze! Kell még?! Ekkor a gép nagyot reccsent,
megrázkódott, és szó nélkül elkezdte kiszakítani magát az alapjából. Jó
mély betonalapja volt, úgyhogy acéloszlopai meggörbültek, de végül is
kimászott az alapgödörből, odalent csak a szétrepedt betoncölöpök maradtak
a kiálló vasrudakkal, és mint valami lépkedő bástya, Klapanciusz és Trurl
felé indult. Trurlnak úgy földbe gyökerezett a lába az érthetetlen
látványtól, hogy meg sem próbált fedezéket keresni, pedig a gép
szemlátomást arra készült, hogy agyontapossa. Szerencsére Klapanciusz nem
vesztette el a lélekjelenlétét, kézen ragadta bárátját, maga után húzta,
és jó darabot futottak. Amikor visszafordultak, látták, hogy a gép
ingadozva, mint valami torony, lassan döcög utánuk minden lépésnél majdnem
az első emeletig a homokba merül, de makacsul, szívósan kilábal és
egyenesen feléjük tart. – No ilyet se látott még a világ! –
mondta Trurl, mikor az első megdöbbenés után lélegzethez jutott. –
Fellázadt a gép! Most mit csináljunk? – Várjunk és
figyeljük – felelte megfontoltan Klapanciusz. – Hátha kitisztul az
agya. Egyelőre azonban semmi sem mutatott erre. A gép
keményebb talajra veckelődött, és most már gyorsabban haladt. Belsejéből
sípolás, búgás és recsegés hallatszott. – Mindjárt szétesik
a vezérlő központ és a programozás dörmögte Trurl. – Akkor majd
leáll. – Nem – felelte Klapanciusz –, ez különleges eset.
Ez annyira buta, hogy az sem árt neki, ha az egész vezérlés leáll.
Vigyázz, jön… Meneküljünk!! A gép szemlátomást
nekilendült, hogy ízzé-porrá morzsolja őket. Rohantak hát, ahogy csak
bírtak. Hátuk mögött egyre hallották a baljós, ütemes dobogást. Futották,
futottak, mert mit is tehették volna? Vissza akartak térni a falujukba, de
a gép nem engedte; elvágta útjukat, és egyre pusztább vidék felé kergette
őket. Lassan kibontakoztak a ködből a komor, sziklás hegyek. Trurl,
keservesen zihálva, odaszólt Klapanciusznak: – Ide figyelj!
Fussunk valami szűk hasadékba… ahová nem jöhet utánunk… ez a dög… jó
lesz? – Inkább fussunk… előre – lihegte Klapanciusz. Nem
messze van egy kis város… Nem emlékszem, hogy hívják… de ott… uff!…
menedéket találunk… Előreügettek hát, és hamarosan
meglátták az első házakat. Ebben az órában az utcák majdnem üresek valtak.
Jó darabot futottak már, s egy lélekkel sem találkoztak, mikor egy
félelmetes robaj, mintha a város végére lavina zúdult volna, arról
tanúskodott, hogy üldözőjük odaért. Trurl
hátrapillaritott, és feljajdult. – Te jó ég! Odanézz,
Klapanciusz, ez lerombolja a házakat!! Úgy is volt. A gép
konokul üldözte őket, átcsörtetett a házakon, mint valami acélhegy, útját
téglahalmok és fehér mészporgomolyagok jelezték. A felriadt alvók rémülten
ordítoztak, megteltek az utcák, Trurl és Klapanciusz pedig csak rohant
lihegve, míg el nem érték a városháza jókora épületét. Villámgyorsan
lerohantak a lépcsőn a mély pincébe. – No, itt nem fér
hozzánk, még ha az egész házat a fejünkre dönti is! – zihálta Klapanciusz.
– Az ördög súgta nekem, hogy ma meglátogassalak… Kíváncsi voltam, hogy
megy a munkád. Hát most aztán tudom… – Csitt! – szólt közbe
Trurl. – Valaki jön… Csakugyan megnyílt a pinceajtó, és
maga a polgármester lépett be, néhány városatyával. Trurl szégyellte
elárulni, mi okozta e rendkívüli és egyben hátborzongató históriát, tehát
Klapanciusz beszélt helyette. A polgármester némán hallgatta végig.
Egyszerre csak megremegtek a falak, megrendült a föld, és összeomló falak
dübörgése hallatszott le a pince mélyébe. – Már ideért?! –
kiáltotta Trurl. – Ide – bólintott a polgármester. – És azt
követeli, hogy adjunk ki benneteket, máskülönben földig rombolja az egész
várost… Közben már hallották is odafentről az orrhangú
acélrecsegést: – Trurl itt van valahol… Érzem, hogy itt
van… – Csak nem akartok kiadni? – kérdezte reszkető hangon
az, akit a gép olyan konokul követelt. – Annak, akit
Trurlnak hívnak, ki kell mennie innét. A másik maradhat, mivel az ő
kiadatása nem tartozik a feltételekhez. – De hát
könyörüljetek rajtam! – Semmit sem tehetünk – jelentette ki
a polgármester. – Különben is, Trurl, ha itt maradnál, felelned kellene a
városnak és lakosainak okozott károkért, mert miattad rombolt le a gép
tizenhat házat és temetett a romok alá számos polgárt. Csak azért
engedhetlek szabadon, mert úgyis halál vár rád. Eredj hát, és ne térj
vissza. Trurl végigpillantott a városatyákonm és mivel
arcukra írva látta ítéletét, lassan az ajtó felé indult. –
Várj! Veled megyek! – kiáltott fel hirtelen Klapanciusz. –
Te? – fordult vissza Trurl, hangjában enyhe reménnyel. – Nem… – szólt egy
kis idő múlva. – Maradj inkább… Miért pusztulnál el
értelmetlenül? – Hülyeség! – jelentette ki erélyesen
Klapanciusz. Miért pusztulnánk el? Csak nem ijedünk meg attól a gyagyás
ócskavastól?! Még mit nem! Egy rozzant selejt akarja kinyiffantani a világ
két legkiválóbb mérnökét?! Gyere, Trurl barátom! Ne félj!
E szavaktól felbátorodva Trurl fölszaladt a lépcsőn, Klapanciusz a
nyomában. A piacon egy lélek sem volt. A porfelhőben, amelyből lerombolt
házak váza meredezett elő, gőzgomolyokat fújtatva ott állt a gép. Magasabb
volt a városháza tornyánál, tetőtől talpig vörös a falak téglaszínű
vérétől és fehér a mészportól. – Vigyázz! – súgta
Klapanciusz. – Most nem lát minket. Fussunk el azon az első utcán balra,
aztán jobbra, aztán egyenesen előre, ott már kezdődnek a hegyek. Ott
elbújunk, és kitalálunk valamit, hogy egyszer s minderkorra elmenjen a
kedve… Gyerünk! – rikkantotta, mert a gép ebben a pillanatban észrevette
őket, és rájuk rontott, hogy a föld is beleremegett.
Teljes erejükből vágtattak, ki a városkából. Vagy egy mérföldet loholtak.
A kolosszus mögöttük dübörgött, vérszomjasan üldözve
őket. – Ezt a szorost ismerem! – kiáltott fel hirtelen
Klapanciusz. – A kiszáradt patakmeder sziklafalak közé
vezet, barlangok is vannak ott. Csak fussunk gyorsan, mindjárt elakad a
disznó!… Botladozva és karjukkal egyensúlyozva törtettek
felfelé a hegyoldalban, de a gép csak nem maradt le. Továbbloholtak a
kiszáradt patakmederben, egyik ingadozó kőről a másikra ugrálva, míg végre
a függőleges sziklafalak közé értek, s magasan a fejük fölött meglátták
egy barlang feketéllő száját. Teljes erejükből felfelé kezdtek
kapaszkodni, nem törődve a lábuk alól lezúduló kövekkel. A nagy sziklaodú
hideg és sötét volt. Gyorsan beugrottak, szaladtak még néhány lépést,
aztán megálltak. – No, itt biztonságban vagyunk – mondta
Trurl, nyugalmát visszanyerve. – Kinézek, hogy hol akadt
el… – Vigyázz! – figyelmeztette Klapanciusz. Trurl óvatosan
a barlang szájához ment, kihajolt, és hirtelen rémülten
visszaugrott. – Felfelé mászik!! –
kiáltotta. – Ne félj, ide nem tud bemászni – biztatta
Klapanciusz nem egészen határozott hangon. – Mi ez? Milyen sötét lett…
Ó! Ebben a pillanatban hatalmas árnyék takarta el az eget,
amelyet eddig ott láttak a barlang nyílásában, egy pillanatra feltűnt a
gép szegecsekkel kivert, fényes acélfala, majd lassan a sziklafalhoz
tapadt. Barlangjukat acélfedő zárta el a külvilágtól. –
Foglyul estünk… – suttogta Trurl remegő hangon a
vaksötétben. – Hülyeséget csináltunk! – fakadt ki dühösen
Klapanciusz. – Bemászni egy barlangba, amit eltorlaszolhat! Hogy tehettünk
ilyet? – Mit gondolsz, mire számít? – kérdezte hosszabb
hallgatás után Trurl. – Arra, hogy majd ki akarunk jutni
innét. Ehhez nem kell különösebb okosság. Megint csönd
lett. Trurl a fekete sötétségben, mindkét kezét maga elé nyújtva,
lábujjhegyen a barlang nyílása felé tapogatózott, végighúzta ujjait a
sziklafalon, és egyszerre csak sima acélhoz ért. Meleg volt ez az acél,
mintha fűtené valami belülről… – Érezlek, Trurl…- kondult
fel a zárt térben a vashang. Trurl hátraugrott, leroskadt a kőre, barátja
mellé, s egy darabig mozdulatlanul üldögélt. Végre Klapanciusz
odasúgta: – Itt hiába üldögélünk, nincs segítség.
Megpróbálok alkudozni vele… – Reménytelen dolog –
sóhajtotta Trurl. – De próbáld meg, hátha legalább teged kienged
élve… – Dehogyis, nem arról van szó! – biztatta
Klapanciusz. Odatapogatózott a sötétségben láthatatlan barlangnyíláshoz,
és felkiáltott: – Halló! Hallasz
bennünket? – Persze – felelte a gép. – Ide
figyelj, szeretnénk tőled bocsánatot kérni. Nézd, kérlek… volt köztünk egy
kis félreértés, de hát alapjában véve lényegtelen az egész. Hidd el, Trurl
nem akart… – Trurlt elpusztítom! – jelentette ki a gép. –
De előbb válaszolnia kell a kérdésemre, mennyi kétszer
kettő. – Ó, hát persze hogy válaszol, mégpedig úgy, hogy
meg leszel elégedve, és bizonyára kibékülsz vele, nem igaz, Trurl?
-csillapítgatta a közvetítő. – Hát hogyne, hogyne… –
rebegte Trurl gyenge hangon. – Úgy? – szólt a gép. – Hát
akkor halljuk: mennyi kétszer kettő? – Né… akarom mondani,
hét… – felelte még halkabban Trurl. – Haha! Szóval már nem
négy, hanem hét, igaz? csikorogta a gép. – Na látod! – Hét,
persze hogy hét, mindig is hét volt! – tódította buzgón Klapanciusz. –
Most már kiengedsz bennünket? – tette hozzá óvatosan. –
Nem. Mondja Trurl még egyszer, hogy nagyon sajnálja és hogy mennyi kétszer
kettő. – És ha mondom, akkor kiengedsz? – alkudozott
Trurl. – Nem tudom. Majd meggondolom. Nem fogsz nekem
feltételeket szabni. Halljuk, mennyi kétszer kettő? – De
valószínűleg kiengedsz? – firtatta Trurl, bár Klapanciusz megrángatta a
karját, és fülébe súgta: – Hiszen ez idióta, ne vitatkozz vele,
kérlek! – Ha nem lesz kedvem, nem engedlek ki = felelte a
gép. – De te akkor is megmondod nekem, mennyi kétszer
kettő… Trurlt elöntötte a pulykaméreg. –
Meg én! Megmondom! – ordította. – Kétszer kettő négy, csak azért is négy,
ha a fejed tetejére állsz is! Ha az egész hegyet porrá zúzod, ha kiiszod a
tengert, és lenyeled az eget, akkor is négy, hallod?! Kétszer kettő, az
négy!! – Trurl! Megőrültél? Miket beszélsz? Kétszer kettő
hét, drága gép úr! Csakis hét, drága gépecském! Hét, ha mondom!!! –
igyekezett túlkiabálni barátját Klapanciusz. – Nem igaz!
Négy! Csak azért is négy! Mióta a világ világ, kétszer kettő NÉGY!! –
üvöltötte Trurl teli torokból. Egyszerre csak megremegett
talpuk alatt a hegy. A gép elhúzódott a barlang szájától, úgyhogy némi
fény szűrődött be, aztán bömbölni kezdett: – Nem igaz! Hét!
Mondd azonnal, különben megöllek! – Nem mondom soha! –
makacskodott elszántan Trurl. Ekkor kőzápor zúdult rájuk a boltozatról,
mert a gép egész nyolcemeletes súlyával a sziklafalhoz verte magát, mint a
faltörő kos. Hatalmas kövek repedeztek le a hegyoldalról, és dübörögve
zuhantak a völgybe. Fülrepesztő robaj töltötte be a
barlangot, szilíciumfüst szaga terjengett, ahol az acél a kőnek verődött,
szikrák pattogtak, de még ebben a pokoli lármában is hallatszott, amint
Trurl szünet nélkül ordítozza: – Kétszer kettő négy!
Négy!! Klapanciusz megpróbálta befogni barátja száját, de
az ellökte magától, mire elhallgatott és leült, fejét kezébe temetve. A
gép szörnyű erővel folytatta az ostromot. Úgy rémlett, a barlang
mennyezete pillanatokon belül rájuk szakad, összemorzsolja és örökre
eltemeti őket. De mikor már minden reményüket elvesztették, mikor már az
egész barlang tele volt maró porral, egyszerre csak éles csikorgás
hallatszott, aztán miden eddigi dübörgésnél erősebb, lassan fokozódó robaj
támadt, süvítő hang kíséretében leomlott a barlang száját eltorlaszoló
fekete fal, mintha a szél fújta volna el, és roppant sziklagörgeteg zúdult
le a hegyoldalon. A mennydörgő robaj végigverődött a völgyön, a
sziklafalak között. A két barát a barlang nyílásánál termett, derékig
kihajoltak, és meglátták a gépet: ronccsá zúzva hevert odalent, rücskösre
kalapálta a maga okozta kőomlás, s egy óriási sziklatömb csaknem
kettétörte a nyolcemeletes testet. Óvatosan lemásztak a porzó omladékon.
Hogy lejussanak a kiszáradt patakmederbe, a földön fekvő gép mellett
kellett elmenniük. Úgy hevert ott az óriás, mint egy partra sodort hajó.
Szótlanul, egyszerre megálltak a horpadt acélfalnál. A gépben még
mocorgott és egyre halkabban zörögve, keringett valami. –
Hát ilyen dicstelen véget kellett érned, kétszer kettő pedig mégiscsak –
kezdte Trurl, de ebben a pillanatban a gép erőtlenül felbúgott, és alig
érthetően, halkan utoljára elnyögte: – HÉT.
Aztán halk reccsenés hallatszott a belsejéből, néhány kavics pergett le
róla, és mozdulatlan, halott vastömbbé dermedt. A két
mérnök egymásra nézett, majd szótlanul elindult hazafelé a kiszáradt
patakmederben.
|